„Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.”Galata 6:10
Kisétáltunk a nagy teremből és a gyülekezeti társalgó felé vettük az irányt. Azt hittem, a férjem majd a szokásos sarok felé indul, ahol a barátainkkal szoktunk beszélgetni az istentisztelet után, de ő a társalgó másik félébe indult. Amikor észrevettem, láttam, hogy a karja egy másik gyülekezeti tag vállán pihen és úgy tűnt, nagyon belefeledkeztek egy mély beszélgetésbe.
Ahogy hazafele vezettünk muszáj volt megkérdeznem, hogy miről beszélgettek.
A férjem így válaszolt: ,,Az Istentisztelet alatt észrevettem ennek az embernek az zokniját, és azért vettem észre mert, a cipője lyukas volt. Erős késztetést éreztem a szívemben, hogy vegyek neki egy pár cipőt…szóval odamentem és megkérdeztem mi a mérete.”
Már 20 éve ebbe a gyülekezetbe járunk. Meglehetősen nagy közösség, több istentiszteleti alkalommal egy nap, szóval a férjem számára nem volt ismeretlen dolog új emberekkel találkozni. Viszont odamenni valakihez, akivel még soha nem beszélt és megkérdezni a cipőméretét? Na ez új volt.
Folytattam a kérdezősködést: ,,Oh, wow… meglepődött? Sértésnek vette? Nem lehet, hogy csak egyszerűen szereti azt a régi cipőjét?”
A férjem így válaszolt: ,,Nem, egyáltalán nem vette sértésnek. Könnybe lábadtak a szemei és a szája megremegett. Tényleg úgy tűnt, hogy megérintette a kérdés. Megadtam neki a telefonszámomat és kértem, hogy hívjon fel, szeretnék találkozni vele a plázában.”
Két nappal később találkoztak. Ott az éttermek részlegénél megosztotta a férjemmel a történetét. Pár rossz döntés vezetett oda, ahol éppen volt. Hálás volt, hogy stabil állása lehet, de még hosszú út állt előtte.
Azt mondta a férjemnek: ,,Nem szeretem az adományokat. Azért fogadtam el a felajánlásod, mert tudtam, hogy Isten küldött. A héten egy temetésre kell mennem. Múlt vasárnap reggel, amikor odajöttél hozzám, átfutottam a szekrényem tartalmát, hátha találok olyan cipőt, amiben elmehetek a temetésre. Nem találtam. Szóval kértem Istent aznap reggel, hogy ha tud, gondoskodjon számomra egy pár cipőről. Amikor megkérdezted a méretem, tudtam, az Úr meghallgatta az imám. Túlcsordult a szívem Isten felé.”
Cipő vásárlás után a férjem megkérdezte az új barátját, tehet-e érte még valamit.
,,Nem, köszönöm”-felelte-,,Istentől csak cipőt kértem.”
A lelkészünk gyakran emlékeztet bennünket arra, hogy a gyülekezet nem csak egy épület, ahova dicsőíteni járunk. Mi vagyunk. Te és én. Mi vagyunk a gyülekezet. Mi vagyunk Krisztus teste. Az ő kezei, lábai. Amikor szükség van, mi be tudjuk tölteni azt.
Galata levél 6. részének 10. versében Pál apostol a galatabeli és a jelen gyülekezetet is így buzdítja: „Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.”
Galata 6:10
Talán érezted te is a késztetést, hogy segíts egy szükségben levő testvéren, de hezitáltál, mert nem voltál biztos benne, hogyan reagálnának. Szeretném magunkat egy kihívás elé állítani ma, hogy lássunk túl a kellemetlen helyzeteken és imádkozó lélekkel cselekedjünk Isten kérése szerint.
Esetleg egyedül és szükségben érzed magad. Talán a döntéseid, vagy mások döntései vezettek oda, ahol most vagy. Nem számít. Isten hall téged. Még ezekben a halk, reménytelennek tűnő imákban, amiket egyedül imádkozol a szobádban, Isten hall téged.
A mi Istenünk otthagy mindent, akár azt a 99-et is. Megszólítja a gyermekeit is akár, hogy törődjenek azzal, akinek szüksége van rá.
Mennyei Atyám, köszönöm, hogy úgy szeretsz, mintha én lennék az egyetlen gyermeked, pedig egyáltalán nem így van-a Te hatalmas családod tagja vagyok. Segíts, hogy úgy szeressek másokat, ahogyan Te szereted őket. Nyisd meg a szemem és a szívem, hogy lássam, ha szükség van rám. Jézus nevében, Ámen.
(forrás:https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2021/01/18/we-are-the-church
Binu Samuel-We Are The Church
proverbs31.org
Used with permission
fotó:pinterest)